Ki az élő és ki a halott?
3.fejezet
- Kate…- kezdte Castle de utána el is hallgatott. Pár percig csöndben, volt próbálta összeszedni a gondolatait. Majd mikor már nem bírtam tovább a várakozást kitört belőlem.
- Castle mi ez az egész? Válaszolj! Tudni akarom mi folyik itt!! Mit titkolsz előlem?- kiabáltam magamból kikelve.
Csak ekkor vettem észre, hogy eltűnt Castle arcáról az a cuki kis mosoly. Holdsápadt arccal, bűnbánó szemekkel, merev arccal nézett rám.
- Sajnálom Kate… Csak akkor akartam elmondani ha már biztos vagyok benne…- kezdte akadozva a mondandóját- Parker Ackroyd volt az akit felbéreltek édesanyád megölésére. Miután téged lelőttek és a korházba voltál elkezdtem nyomozni. Minden kis apró részletet megvizsgáltam. Voltak olyan dolgok amiket észrevettem, kinyomoztam és így haladtam szépen lassan egyről a kettőre. Rengeteg segítséget kaptam a srácoktól és Montgomery kapitánytól. Gates a halála előtt adott egy számkombinációt akkor még nem tudtam, hogy mit jelent, megkell, hogy mondjam még most sem tudom. Munka után volt, hogy egész az egész éjszakát nálam töltötték és segítettek nyomozni…
- Hogy voltatok erre képesek? Tudtátok, hogy nekem ez az ügy mindennél fontosabb! Mégis átgázoltatok az érzéseimen és nyomoztatok. Ezt sohasem fogom megbocsátani egyikőtöknek sem! Mindannyiótokban nagyot csalódtam, főleg magában uram- teljesen kikelve magamból ordibáltam és ott hagytam őket az irodában meg sem várva a választ. A liftbe szaladtam és megnyomtam a lefelé gombot. Mikor kiszáltam egyenesen Laniebe ütköztem. Aki látva rossz állapotomat megragadta a karomat.
- Hé kislány mi a baj?- kérdezte miközben próbált megnyugtatni.
- Hagy békén Lanie, most egyedül szeretnék lenni- kiszabadítottam a karomat és futottam tovább. Egyenesen haza hajtottam. Mikor bezártam az ajtót a földre zuhantam. Már nem bírtam magamban tartani kitört belőlem a zokogás. Hogy tehette? Bíztam benne! Bíztam benne… Még arra is képes lettem volna, hogy elmondjam neki, hogy emlékszem mindenre és, hogy és is szeretem. Szeretem… Ez volt az az érzés amit elakartam temetni magamban. Ami sajnos az utóbbi időben nem nagyon sikerült. A fal amit magam körré építettem kezdett leomlani egy mosolytó. A mosoly mely képes volt felvidítani még a legpocsékabb napjaimon is. De ez már nem számít, újra fel kell magam köré építenem a falat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy újra elgyengüljek. Felkeltem a földről (még mindig könnyezve) bekapcsoltam a számítógépemet és írtam Castle-nek egy e-mailt: ”Castle mindenre emlékszem ami a mondtál a lövés előtt, mindenre. Talán még el is fogadtam volna… de most már nem. Rájöttem, hogy nem bízhatok meg benned. Kérlek menj el az őrsről. Soha tobbé nem akarlak látni…””
